mimo

Mostanaban sok mindenen elgondolkodom hosszasan anelkül, hogy valamifele konkluzio elöjönne a gondolatokbol. Olvastam rola, hogy harminc környeken szokott jönni amolyan midlife dilemma, amikor az ember magaban megkerdöjelezi eddigi elete ertelmet, es ugy erzi, hogy eddig mindent mashogy tett volna, ezetul is mindent mashogy tenne, de mar nincs ereje es modja valtoztatni. Mert peldaul elkötelezte mar magat. Egy szakma irant, egesz heten bent ülsz az irodaban. Valaki irant, felesegül mentel valakihez, esetleg gyerek is van mar. Eleted egy mederbe került, ahol lassan, de megallithatatlanul es megvaltoztathatatlanul hömpölyög. Azt hiszem en is reszben most ebben az allapotban vagyok. Bar "meg" csak huszas eveim elejen jarok, nem latom az utat tovabb, es felek medret valasztani magamnak. Latom sajat hataraimat, de meg nem latom be, hogy nem tudom attörni ezeket. Szeretnek  szabad maradni, szeretnem, ha a lehetösegek kapuja nyitva maradna, meg ha nem is lepek be rajtuk.  Nem akarok biztos eletet, anyagi hatteret, nem kell feleseg az oldalamra. De felek a magyanytol, felek attol, hogy  vegleg egyedül maradok, hogy nem leszek mindig kepes  a sajat erömböl boldogulni. Es egyszer gyerekeket is szeretnek, meg igazi nagy odaado szerelmet, amire ugy latom, hogy egyre kevesebb eselyem van az evek mulasaval. Barmilyen kapcsolat erdekkapcsolatta egyszerüsödik az idövel, es harminc eves koromra senkit se fogok talalni, aki szerelemböl akarna valamit is. Az eletcelok ilyenkorra az egymas anyagi tamogatasa, biztos hatter, kiegyensulyozott csalad, nem egyedül lenni stb szintjere epülnek le. Igazi odaadas, erzelem, szerelem gyakorlatilag elvesz a mindennapok gondjai között... Tanulsag nincs, nem is lesz, de le kellett irnom. Minel kevesebben olvassak, annal jobb.